Emlékszem mikor futottam, és kinevettem a régi rossz emlékeimet. Azt gondoltam " már nem baj" és megvonogattam a vállam. Furcsa volt...mert ezeddig sosem éreztem azt hogy már nem baj. Szabad és sérthetetlen magaslatokban szállok és életemben először most nagyon tudom hogy mit akarok. Ez az én szabadságharcom.
A valódiság és az elvárt közötti harc végét látom ebben. A szomjam oltását - ezer éves szomjúság után- valami őszinteséget. Mert nagyon tudom ki vagyok csak nem mertem eddig kiengedni. De talán most...most itt az idő. Repülni vágyok hogy láthassam az alattam úszó végtelen mezőket és tengereket. Fehér csipkés kendőt akarok az arcom elé tenni, hogy elbújtasson és megvédjen. Egyszerűen úgy akarok szökni a hazugságból ahogy eddig sosem mertem. Boldog vagyok és nem vágyom semmire csak repülni. Mert az a természetes az a természetem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.