Egyszer régen szerettem egy férfit. Ő volt a sötétség, a félelmetes ködszerű valami. Nagyon régen volt nem csak mondom a túlzás végett:) szerettem már nem szeretem szerintem. Ha rá gondolok nem önt el vonzalom és csak amikor néha visszarémlik az a tipikus modora akkor hasít a szívembe hogy igen no igen...ő egy nagy ember volt. Ő adta nekem a szárnyaimat:) és nem is tudja és senki se tudja. Én tudom én őrzöm ezt a titkot mint amikor régen bebújtak a légvédelmi pincébe a nagymama meg a kisgyerekek úgy olyan félve és reszketve. Egy légvédelmi pince nekem az emléke a puszta emléke annak az embernek aki nem csak rám de rám is és nagyon egy szóval megégetett a kalandvággyal ami villogva sugárzik róla ahogy a fehér fal veri vissza a napfényt.
Érte lettem szabad és mindennap azért fogok küzdeni hogy ugyan olyan legyek mint Ő. Ő lett a cél és semmi más.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.