suttogás

Talán? = mint egy sziklatömb. Szíve az van és nekem is van. A karjában el tudnék veszni mint nyíló  virág a levélnek a tövében....és mindenki látná mennyire megerősödött a kis virág. Félig számításból és félig jókedvből - mert mit érsz ha nincs ág amin te dísz lehetsz- s megérted tudom azt a félig számítást. 

 Ne hazudj kisbogár...ne hazudj törékeny kis semmi. Ne hazudd azt, hogy minden úgy megy mintha könyvből olvasott semmilyen szöveg se lenne. Mert néha félek, és néha nagyon nehéz nekem. Lennék bár valóban olyan mint egy főnix madár aki porrá ég - s nem néz vissza többé- de nem vagyok. És néha nagyon fárasztó oldani a bennem türemkedő évezredes görcsöket. Elbújnék ilyenkor de nem lehet. Szabadságra vágyom miért ilyen nehéz? mert fogvatart a gonosz és erős harag az a nehéz világtalan sötét. Írnom kell róla mintha énekelnék hogy gyengüljön mikor Úgy írok róla mintha gyenge volna. Az amit meg akarok valósítani pedig valójában nem gonosz dolog. Pont az egyetlen ami szín tiszta sápadt és barna meg vörös jóság. Az bánt benne ami fogva is tart és pont azzal bánt, hogy fogva tart (??) Mert lehet- e jó egy fajta élet hogyha szabadulni tőle szinte nem más mint egy drogosnak letenni a tűt? lehet-e jó egy olyan dolog ami csak és kizárólag magának akar és rajta kívül nem enged semmit se tennem. És vajon az a bennem szunnyadó jóság, szépség szabadság miért fél? nem fél csak hallgatag szelíd és mert tudja, hogy egyszer győzni fog. A múltamban tátongó sötét lyukakat amik hatalmas erővel szippantanak magukba mindent ami csak létezik hogy összeszorulva kényszeres akarattá váljanak úgy kell kezelnem mint egy betegséget. És ha zúg bennem suttog a régi énem, hogy tedd meg tedd meg ma még holnap békén hagylak olyannak kell lennem mint a fénynek mikor beszél az éjszakához. Pihenned kell most már te kedves te beteg éjszaka és ezer csillagom fényét úgysem rejtheted el mert minden versben ami rólad szól ezekről is énekelnek. Hát énekelnének -e csak a sötét a tömény éjszakáról? az én erős szűzi megbocsájtásom fog téged is megörökíteni. Mert én valóban nem nézek vissza már valóban nem haragszom senkire. Békés vagyok. És hiszek magamban elhiszem, hogy egy gyönyörű és szabad élet részese lehetek hogy bennem is folyhat loboghat a láng ami az ihletett és fontos emberekben lobog. Hogy tudom majd támogatni az elesetteket a gyengéket mert nekem már nem kell támogatás mert én megbocsátottam mindenkinek. Mindenkinek...magamnak is. Érted már? nincs több görcs -semmi tű- halkan kél az esti szellő és megnyugtat ha valóban este lesz. Alszom majd és te az ágyamnál állhatsz - nem alhatsz többet bennem- de állhatsz és nézhetsz és ha baj van felkelthetsz de többet nem közösködöm a halállal egy életen sem. 

 Azt mondod nekem nem is ez a hangom! hogy mit csinálok én??? hiszen nem is ilyen vagyok ilyen szótlan kedves naiv...én nőstényoroszlán vagyok nekem kiabálnom kellene mint a nőstényoroszlánoknak. 

Azt is mondod, hogy bátrabban kellene lennem. Nekem kéne az elsőnek lennem amikor valaki emeli a hangját de miért? nekem tán nem adathatik meg a jó halál kegyelme? Ugyan mi szégyelleni vagy rejtegetni való lenne azon, hogy nem akarok többet vörös rózsa lenni? hogy kislánykorom minden manírját kényszerű és mesterkélt tartását most visszaadnám. 

Olyan ez mint amikor egy elnyílott virág elhullajtja a szirmait és szembenéz a meztelenségével az egyszerűségével. Egyszerű és meztelen vagyok de ezek a dolgok nem fontosak. Azt gondolom hogy majd megszokják ezt a nagy szabad manirtalan életet ami az egyetlen amit élhetek. A lélek hangja, 

Amikor alszunk akkor vajon tényleg kiszáll a lelkünk a testünkből és feloldódva - a tömérdek lélekben- repül felfelé a fekete égbe?  Vagy ez is csak egy illúzió és csak a csontok pihennek egy kicsit de a lélek alszik tovább a börtönben.

A fontos az, hogy ne veszítsem el a józan eszemet, hogy megmaradjon az ítélőképességem és önmagamnak maradjak...akkor is ha nehéz:) mert most ez nehéz. De csak most nehéz! csak a  legelején nehéz. Az a baj, hogy sok ismerősömmel már nem értem jól meg magam. Szerencse, hogy az ilyen dolgok engem soha nem ejtettek kétségbe azt gondolom, hogy az életnek az egyedüli és valóságos rendje az ami mindig állandóan változó. Úgyhogy most ez ilyen. Aminek viszont örülök, hogy Budapestet nagyon bájosnak találom még a Bajor vidékekhez képest is tényleg van benne valami közvetlen báj és most zavartalanul sétálhatok a macskakövein akár egyedül akár mással.  

 Emlékszem mikor futottam, és kinevettem a régi rossz emlékeimet. Azt gondoltam " már nem baj" és megvonogattam a vállam. Furcsa volt...mert ezeddig sosem éreztem azt hogy már nem baj. Szabad és sérthetetlen magaslatokban szállok és életemben először most nagyon tudom hogy mit akarok. Ez az én szabadságharcom.

A valódiság és az elvárt közötti harc végét látom ebben. A szomjam oltását - ezer éves szomjúság után- valami őszinteséget. Mert nagyon tudom ki vagyok csak nem mertem eddig kiengedni. De talán most...most itt az idő. Repülni vágyok hogy láthassam az alattam úszó végtelen mezőket és tengereket. Fehér csipkés kendőt akarok az arcom elé tenni, hogy elbújtasson és megvédjen. Egyszerűen úgy akarok szökni a hazugságból ahogy eddig sosem mertem. Boldog vagyok és nem vágyom semmire csak repülni. Mert az a természetes az a természetem.